A Galaxis söpredéke - 2. fejezet by Skyhawk

Ez jó volt – vigyorodott el Sol Breaker, miközben az öltöző twi’leket figyelte maga mellett. Bár kicsit sokba fájt – gondolt az örömlány magas tarifájára.

A nő, még mielőtt kiment volna, rákacsintott a férfire, és távozott annak reményében, hogy összehozza még vele a sors, mert jól fizet. Breaker pont az ellenkezőjét akarta.

- Nos, kezdjük a munkát – nyújtózott egyet, és leugrott az ágyról. – Hol is az a cucc?

Keresgélés vette kezdetét, aztán egy ruhahalom alól előkerült egy féltégla méretű, átlátszó lap. A férfi rányomta az ujját egy ponton, mire felvillant, és egyből végeláthatatlan szöveg jelent meg rajta.

- Aha… - Ránézett az órájára. – Ideje menni.

*

Axxila utcái, ha nem is tündököltek, magasan a Nar Shaddaa felett álltak tisztaságban. Sol Breaker a bolygón uralkodó helyzetről nem sokat tudott, nem is akart sokat tudni. Nem érdekelték az ilyen dolgok, amíg van bordélyház és kocsma a közelben. Na, meg munkalehetőség, amiből bőven akadt errefelé is. Főleg egy bármit elvállaló zsoldos számára.

A fejvadászat nem tartozott a férfi kedvenc elfoglaltságai közé, lévén, hogy inkább pilóta volt, mint harcos, de bevállalta, mert a pénz mindig jól jön, akár nőket akar, akár inni egy sört, vagy venni pár szál cigit. Bár az utóbbiból épp akadt bőven a zsebében, elő is húzott egyet, és meggyújtotta.

Ez inkább megszokás, formaság volt, mint szenvedélybetegség. Ha munka volt, előtte egy szál mindig elment. A legkevésbé sem érdekelte az esetleges káros mellékhatás, jobban tartott attól, hogy lelövik, mint a tüdőráktól. Kétségtelen, hogy egy plazmanyaláb veszélyesebb, mint az a parázsló dohány.

- Nos, kezdjük – morogta, miközben elhajította a csikket.

A szemébe húzta kalapját, ellenőrizte a DL-44-es pisztolya töltöttségét, megnézte, megvan-e még az öngyújtó, aztán elindult az egyik sötét sikátorban. Ha a kapott adatok nem tévednek, valahol erre lehetett a célpont főhadiszállása.

Lassan, óvatosan haladt, amennyire csak tudott, nesztelenül, de néhány rágcsálón kívül nem látott élőlényt. Tőlük viszont tartott, mert hallott olyan szóbeszédeket, hogy képesek letépni a fél karját is az embernek, ha nem vigyáz. Sol Breaker pedig ember volt, és vigyázott.

Egy félhomályba veszett forduló után, ami két harminc emeletes bérház között futott, egy nagyobb nyílt terephez ért, és megtorpant. Nem más állt előtte, mint egy kisebb település. Mindenfelé szemétből épített kunyhók, kibelezett, régi stílusú hajtóművek, amikben tűz pattogott és rengeteg különféle fajú személy. Kapásból kiszúrt egy kissé koszos, de feltűnően csinos twi’lek nőt, aki felé szívesen el is indult volna, de megrázta a fejét, és visszahúzódott.

Ha minden igaz, jó helyen járok – gondolta, miközben előhúzta az adattáblát. Az pedig megerősítette a tényt, a célpontnak itt kell lennie. De a fenébe, nem rendezhetek balhét ennyi hajléktalan között! Francba az egésszel, egyáltalán melyik lehet az? A fejben feltett kérdésre választ is adott a szerkezeten megjelenő rodiai férfi képe. A zöldes arcot mély sebhelyek tarkították, az egyik szeme hiányzott. Könnyen felismerhető.

Kikukkantott a fedezékből, ahonnan jó rálátása volt a rögtönzött lakóövezetre, és pillanatokon belül ki is szúrta a célpontját: épp egy rongyokból készült tetőszerűséget javítgatott.

Itt az esélyem – vigyorodott el, és előhúzta a sugárvetőjét. Amilyen pontosan csak tudta, bemérte a célt, aztán meghúzta a ravaszt. A kékes nyaláb viszont célt tévesztett, és a rongytetőt találta el, felgyújtva azt. A rodiai felé nézett, aztán az ellenkező irányba menekülni kezdett.

Sol szitkozódások közepette rohant utána, nem törődve a sikoltozásokkal és meglepett ordításokkal, csak a célpont érdekelte, ennek eredményeképp át is esett egy rögtönzött főzőalkalmatosságon, magára borítva a feltehetően patkánydarabokból készülő ebédet. De nem hatotta meg, nem hagyhatta, hogy meglépjen az Ő ebédjének ára.

Fenébe! Ezért kell mellém valaki, mert kurvára nem tudok bánni a fegyverekkel!

A rodiai kirohant a hajléktalantáborból, egy másik félhomályba vesző sikátorba, és Sol tudta, hogy ha kijut az utcára, akkor vége az egésznek, ezért inkább növelte a tempót. Időközben előkapott egy sokkolót is a kabátjából, tudva, hogy többet ér vele, mint a pisztollyal. Ha mozdulatlan célpontot se talál el állva, mozgót sem fog, miközben ő is fut.

A célpont láthatóan lassult, egyre csökkent a távolság közöttük, betudva a kornak, amit Sol nem is vett figyelembe, de már beugrott neki, hogy igencsak idős az ellenfél, főleg hozzá képest. Ezen felbátorodva még gyorsabban rohant felé, részben azért is, mert már látszott a sikátor vége, és nem csökkent elég gyorsan a távolság közöttük.

Percek múltán – és két összetaposott egérszerűség árán – elérte az öreget, és egyből rá is ugrott, méterekkel az utca forgataga előtt. Kisebb birkózást követően a nyakához érintette a sokkolót, kellemetlen ájulást kiváltva a rodiaiból. Nagyot sóhajtva tápászkodott fel, és dőlt a falnak. Szaporán szedte a levegőt, de örült, mert ezzel letudva a meló, már csak el kell vinni a megbeszélt helyre. Ami már gyerekjáték lesz, lévén, hogy a kabátja zsebében bilincsek és kendő is lapult.

*

Ha egy zsoldos egy céh tagja, előnyökkel jár, még ha csak névleges tag is. Persze, a hátrányai mellett, ami főleg azokat sújtja, akik inkább szabályszegők. Sol Breaker nem volt az, de nem is ápolt túl közeli viszonyt a céhtársaival. Annyi biztos, hogy megvolt ennek az előnye, legalább nem volt kit sajnálnia, ha munka közben elhalálozna, vagy akármi. Nem is igazán érdekelte a többiek sorsa, talán csak a melók árából levont néhány százalék. De ez elhanyagolható.

Főhősünk épp a céhek egyik nagy előnyét „élvezte” egy kissé lepukkant kocsmában, nevezetesen a hirdetések erejét. Egy harcostársat keresett maga mellé, aki lehetőleg jobban lő nála, és van némi taktikai érzéke is. De meglehetősen szerencsétlen volt e téren Breaker barátunk. Épp a negyedik jelentkezőt hajtotta el, egy rodiai – ironikus fordulat – nőt, akiről kiderült, hogy a vibropengét jól forgatja, de a sugárvetőt megfogni se tudja. Vele megint ott lenne, ahol a part szakad, közelharc pipa, de még mindig a csapnivaló célzására lennének utalva. Remek üzlet. Tényleg, vajon eloltották a kigyulladt rongyokat? Várjunk, miért gondolkodok ilyen hülyeségeken? Áh, itt a következő – figyelt fel az elé települő, kigyúrt twi’lek férfire.

- Sol Breaker? – kérdezte mély hangon.

- Az lennék – mutatta az igazolványát a megszólított. – A hirdetés miatt jött?

- Igen. Amit fel tudok ajánlani, a testi erőm, a közelharci tudásom és a szerelmem.

Megint… Várj, mi van?!

- Az utóbbira nem lesz szükség – morogta válaszként enyhén viszolyogva. – Igazából olyan társat keresek, aki inkább lőni tud. Én bármit elvezetek, ami repül, de a lőfegyverekkel nem tudok bánni.

- Akkor nem én vagyok a maga embere – motyogta lemondóan a twi’lek, és feltápászkodott. – A viszont látásra!

Azt hiszem, ezzel megúsztam valami fájdalmas dolgot.

- Pincér! – kiabált a kopott droid után, ami szinte azonnal az asztalához gurult. – Egy koréliai sört, de behűtve!

A gépezet csipogott valamit, aztán a pult felé iramodott. A csapos kissé rosszallóan nézett Breakerre, aztán el is ment hátra. Nem hibáztatom, abban a három napban, amióta itt vagyok, csak háromszor panaszkodtam arra, hogy meleg a sör.

A kis droid perceken belül hozta is, és kivételesen tényleg hideg volt, jól is esett neki belekortyolni. Újra előhúzta az adattáblát, amin ott virított, hogy még egy érdeklődő várható lesz aznap. Ennek örömére közönyösen itta tovább a sört, de majdnem félrenyelte, mikor meglátta az ajtóban a két méter magas gyíkot. Egy chistori férfi, méghozzá teljes felszerelésben.

Azt ne mond, hogy ez a benga állat lesz a következő…